A lét elviselhetetlen könnyűsége

Most az a helyzet, hogy amióta visszajöttem Linzbe egy különös és már túl hosszantartó érzés uralkodott el rajtam. Nem könnyű szavakba ölteni, mert mindig könnyebb valamit elmondani "objektíven", ha már túl vagy rajta. De már annyira kikívánkozik belőlem, annyira akarom, hogy elmúljon, annyira jó lenne, ha jönne valami változás.

Ez az érzés megfoghatatlan, de valahol az unalom és a "nincsittmársemmikeresnivalóm" között lebeg és egy önsajnálat felhőbe bogozva mardossa lelkemet. Annyira szomorúnak találom, hogy így vagyok kénytelen nyilatkozni, szinte szégyellem magam, mert más örülne, hogy itt lehet, én pedig siránkozom. De most egyelőre nem tudok mást tenni. Siránkozom és vágyódom haza.

Azért olyan felesleges, hogy itt legyek, mert amit itt csinálok, azt akár otthon is megtehetném: áldozok a tudomány szent oltárán-ahogy azt Miklósvölgyi Miklós is mondotta volt, csak ő az irodalommal kapcsolatban nyilatkoztatta ezt ki. Eme nemes cselekedetem bármennyire is magasztos és hasznos azt a bizonyos karrieremet illetően és a társadalomba való integrációmat érintően, hogy annak hasznos és megbecsült tagja váljak, mégis NEM ELÉGÍT KI. Nem ad boldogságot, mert nincs benne interakció. Helyhez kötött és - ha tegyük fel véletlenül még élvezném is (mert előfordul néha napján) - nem enged érintkezést emberekkel. Nekem pedig az emberek a MINDENEM. Találkoznom kell velük, nem izoláltan ülni a szobámban, mint aki börtönbe zárta magát. Egyébként az utóbbi napokban minden este azt álmodtam, hogy börtönben vagyok és ez a kibaszott, csótányos getvadék havi 175 euróért a börtön (mármint a kollégiumi szoba a fantasztikus Raab Heimba). Azért vitzig, oder?!

Anyám is nevetett ezen, mondván, hogy nem kéne ilyen drámaian előadni, mert kicsit sokba kerül ez a haláltábor. De ez van. Modern haláltábor, tudománynak álcázva.

Ugyanis nincs olyan, hogy elmegyek bulikázni, vagy akkor most megengedek magamnak egy kis pihenőt, mert ha megteszem, akkor közben lelkiismeretfurdalásom van, ha meg nem teszem meg meggebedek. Paradox.

Ezért szenvedek. Mélységesen, minden rezdülését a szenvedésnek átélve, szemet hunyva minden korábbi elméletemnek és gondolkodjunk pozitívan-dumának. Felrúgva mindent, ami eddig korábban boldoggá tett.

Uralkodjál magadon, ne nyavajogjál, nem kell szenvedni, próbáld meg élvezni. Szó szerint szarok a jótanácsokra. Engem egyszerűen nem tesz boldoggá az állandó tanulás. Monoton!!!!!!!!!!!!!!!!!!!! Nem bírom a monotóniát. Ilyenkor legszívesebben kirohannék a világból, lehibernálnám magam, míg el nem múlik.

Azt szeretném, ha változna minden most. Fog is, miután hazamegyek 6 nap múlva. Várom. Nem mintha otthon is nem tanulnom kéne, de akkor legalább a helyszín változik. Hihetetlen, hogy micsoda ember vagyok, aki nem bírja a seggén sokáig. Ülni kb egy óráig tudok folyamatosan. Ha pedig egy élethelyzet ragad be valamilyen módon, el lehet képzelni meddig bírom idegekkel.

Legszívesebben bőgnék egész nap. Nagyon termékeny lennék, nemde? Tele vagyok feszültséggel, ha arra gondolok, hogy milyen dolgok előtt állok: vizsgák..."álomvizsgák"...Legszívesebben elmenekülnék, persze sírva. Aztán jönnek jobb napok és akkor azt gondolom, hogy képes vagyok rá. Miután befejezek egy nagyobb dolgozatot, akkor például olyan eufórikus öröm jár át, mintha...mintha...érted...De hamar lekonyulok, szinte azonnal, hogy szembesülök újdonsült tanulnivalómmal.

ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ!

Nincsen olyan, hogy aranyközépút? Szeretném megtalálni. Szeretném jobban érezni magam a bőrömben, szeretnék otthon lenni, szeretnék a saját ágyamban aludni, szeretnék magyar levegőt szívni, szeretnék a családommal lenni, szeretnék Zolival lenni, szeretnék a kutyáknak enni adni. Rohadtul vágyom haza.