Ezt ma olvastam a neten függve ebéd közben. Nagy magányom (oh, mily patetikus!) arra késztet engem, hogy evés közben a net társaságára szoruljak. Ilyenkor híreket olvasok: főleg politikát és kultúrhíreket. Na jó, néha bulvárt is, de annak csak a főcímeit.

Nem tudom mi van velem(de amúgí tudom!), de valahogy nem érzem magam jól a bőrömben, csak járok-kelek, mint valami holtkóros, értelmetlenül tengek-lengek, pedig lenne mit csinálni. Nagyon is lenne, de ehelyett olyan lusta vagyok, hogy tegnap még az ágyból sem volt kedvem kikelni, feküdtem egész nap, és szerintem csak vagy 6 órát voltam ébren a napból.

Most látom csak, hogy e szenvedés kellős közepette elveszem magamtól az időt, hogy csináljak valami értelmeset is. Ilyen nem volt még, amióta ebben az országban vagyok, mondjuk ilyen mocsadék szar idő sem volt. (Egy egész hete esik az eső, néha a változatosság kedvéért ömlik a hó, aztán úgy poénból hatalmas szélvihar támad.) De akkor sem lehet az időre fogni, hogy nincs kedvem élni.

Úristen! Utólag hallom csak miket mondok! Nincs kedvem élni! Ez milyen már?! Néha szokott ilyen lenni, hogy legszívesebben csak kivonnám magam a forgalomból és hibernálnám magam egy kis időre, addig, mikorra kedvem lesz élni.

Hogy mitől van kedvem élni?! Ha szeretnek, ha én is szerethetek. Annyira hiányzik a szeretet, mint egy csöpp víz.

Ebben a sehonnai kollégiumban havonta kikapcsolják egy napra a vizet, illetve többször volt már áramszünet is, állandóan felújítanak…No, de engem igazából csak az zavar, amikor a vizet kikapcsolják: olyankor megyek az uszodába mosakodni, meg fogat mosni…mint egy hontalan…úgy érzem magam.

Ilyenkor érzem igazán milyen fontos a VÍZ. Olyan, mint a szeretet. Nem veszed észre, csak olyankor, ha nincs.

Én most nagyon is észreveszem. Érdekes, mert lenne itt ember, akit tudnék szeretni, és ő/ők is szeret/nek engem. De ez nem az, amit otthon kapok a családomtól, nem örökre szól és nem feltétlen. Nagyon is feltételhez kötött: az itt tartózkodásunk idejére.

Van itt egy fiú, egy magyar, itt dolgozik informatikusként. Ő mondta, hogy a barátai 4-6 havonta cserélődnek. Belegondoltam és majdnem elsírtam magam. Mondtam neki, hogy én így nem tudnék élni. Mondta, hogy ő így él, nincs mese (pedig otthon tárt karokkal fogadnák). Pont ezért nem is enged közel senkit magához. Úristen. Döbb. Döbb. Nekem így nem megy.

És ez a nagy igazság, most ez van. Szilárd halmazállapotú, kézzel fogható, könnyekbe omló vad honvágy gyötör. Én nem tudok úgy élni, hogy nem engedem közel magamhoz az embereket. Nem tudok úgy élni, hogy felszínes kapcsolatokból táplálkozva ego-építésként magam köré gyűjtök szép és jó embereket, de igazából nem törődöm velük. Nem megy. Nekem mindenestül kellenek az emberek és cserébe ezt visszakapják.

Azonban! A többiek is félnek, hogy túlságosan megszeretnek valakit, aztán majd el kell szakadniuk tőle, ezért inkább nem szeretik meg túlzottan (agybeteg!). Eredményképpen felszínes marad a kapcsolat, ahol mindenki csak szenved, mert nem kapja meg a kellő szeretetadagját:).

Megyek és megkeresem a magam szeretadagját!