Még friss az élmény, gyorsan le akarom írni.

Nem tudom otthon milyen az idő, de itt gyönyörű, 18 fok, ragyogó napsütés, friss szellő, a város napba öltözött, az emberek csak úgy sétálgatnak a városban, élvezik az időt, minden békés és nyugodt, nem látni egy ideges, vagy feszült embert sem.

Ebben a csodálatos időben nekiindultam ez egyetemre a tantárgyaimat felvenni. Főleg nyelvi tárgyakat veszek fel: angolt, németet, abból kettőt is, aztán egy angol jogi kurzust meg egy német jogi kurzust. Az egyetem egy hatalmas Campus, hasonló az otthonihoz, csak még nagyobb, tele emberrel, ingyen standokkal(a magyarokkal már lelejmoltuk az összeset: szereztünk bögrét, füzetet, energiaitalt, kávét...). Szóval ezen a hatalmas platzon találkoztam teljesen "véletlenül"(tudjuk ugye, hogy véletlenek nincsenek) Lenkaval.

Lenka a párom a németórán, az utóbbi pár alkalommal mindig mellette ülök. Szlovéniából jött és gyönyörű szép lány, hatalmas szemekkel, mindig mosolyog és mindennek örül. Amikor először megláttam azt éreztem, hogy nekünk barátoknak kell lennünk, mert nagyon hasonlítunk.

És lőn a csoda: Ma összefutottam vele és együtt töltöttük az egész délelőttöt, illetve velünk volt még Michael is, egy orosz fiú, akit most ismertem meg. Nagyon jó volt velük lenni, végig dumáltuk az egész eddigi napot. Amúgy olyan jó most magyarul írni, ma még meg sem szólaltam magyarul.

Elmentünk megcsinálni az ő Aktivpassjukat(gyakorlatilag ez bejelentkezés a városházára), utána gyönyörködtünk a városba, benéztünk a boltokba, hasonlítgattuk az árakat, beszélgettünk arról, hogy az otthonunkban hogy élnek az emberek, ehhez képest és itt hogy van. Aztán találtunk egy echte osztrák cukrászdát, eszméletlen finom Kapuzinert ettünk egy olyan kertben, mintha botanikus kert lett volna. A Herr Obern(főpincérszerűség) személyesen szolgált ki minket, annyira kedves volt, hogy el sem hittem, hogy van ilyen. Aztán amikor búcsúztunk még ajándékba kaptunk tőle egy doboz csokit is. Magyarországon elképzelhetetlen ilyen kiszolgálás. Egyszerűen le voltam nyűgözve.

Aztán találtunk egy Imbisst is, és olyan jót ettem, mint még itt soha. Magyaros íze volt a kajának. Tényleg. Végre jóllaktam itt. Ugyanis eddig csak éheztem itt. Komolyan. Persze lehet a társaság tette, hogy olyan jó volt. Folyton nevettünk, mert egyikünk sem perfekt sem angolul, sem németül, ezért ha volt olyan szó, amit nem értett valamelyikünk(ez általában én voltam), akkor elmutogattuk mit jelent, tehát az egész olyan volt, mint egy végeláthatatlan aktivity játék. Olyan sokat nevettem velük.

Annyira új, annyira leírhatatlanul különleges érzés olyan emberek között lenni, akik ilyen vidámak, ennyira sugárzik belőlük az élet. Azt érzem, mintha felemelnének. Felemelnének abban az értelemben, hogy kiszakítanak a félelmek világából. Mosolyognak, örülnek az életnek és szívesen megosztják ezt veled. Bárcsak otthon is lenne hasonló. Bárcsak otthon is lenne több ilyen ember. Szerencsésnek mondom magam, mert a barátaim többsége is ilyen ember. Úgy látszik bevonzzuk egymást egymás életébe. Ha több ilyen ember lenne, akkor boldogabb lenne a világ, azt hiszem...Ez már nagyon worldpeace ízű...nemde?!...Sebaj, komolyan gondolom...Hiszek egy jobb világban!...Hiszem, hogy rajtunk múlik megteremteni! És tudom, hogy megcsináljuk!